természetrajza:

Fekvés:

Szepetnek az ország délnyugati sarkában található a Kelet-zalai-dombság déli részén, Nagykanizsától 7 kilométerre délnyugatra.

Földrajzi koordinátái: é. sz. 46° 26′ 0.13″, k. h. 16° 54′ 12.20″

 

Éghajlat:

A település fekvéséből adódóan az országos átlagnál jobban érvényesül az Alpok és az óceán hatása és némiképp a Földközi-tengeré is. Ebből következik, hogy az országos átlagnál csapadékosabb, szelesebb, kevesebb napfényt élvező és kissé kiegyenlítettebb a falu klímája.

Évi 700-800 mm a csapadék átlagos mennyisége. Az évszakok közül általában a nyár a legcsapadékosabb. A csapadék többnyire zivatarral kísért záporeső formájában hullik.

A téli évszak a legkisebb csapadék időszaka.

A felhős égbolt gyakorisága miatt kevesebb napsugárzás éri a felszínt. A napsütéses órák száma 1800-1900 éves viszonylatban. A legtöbb napfényt júliusban kapja a település, míg a legkevesebbet decemberben.

Az évi középhőmérséklet 10,2ºC, ezzel az ország hűvösebb területei közé tartozik.

Január a leghidegebb hónap a szárazföldi eredetű, száraz és hideg légtömegek érvényesülése miatt. A legmelegebb hónap a július, a havi középhőmérséklet 20,7ºC körüli.

Az uralkodó szélirány északkelet-délnyugati a gyakorisági esetek 60%-ában.

 

Geológiai viszonyok:

Változatos dombsági felszín, melyet észak-déli irányú völgyek, sík területek tagolnak.

A település egyes részeit és magát a települést is dűlők határolják, ezek a következők:

  • Major dűlő
  • Bánfai dűlő
  • Téglaszíni dűlő
  • Alkotmány dűlő
  • Keresztfai dűlő
  • Cerinka
  • Alsó homok
  • Felső homok
  • Kolompos
  • Sáros rét
  • Róka-part
  • Róka-domb

A közelben található a Vöröshegy és a Cerinai erdő.

 

Vízrajz:

A 80-250 m mélységben lévő- vízzáró rétegekkel védett- artézi víz a tisztasága révén komoly értéket képvisel, ivóvízként hasznosul.

Az 1999-ben létrehozott mesterséges tavat a Berki patak és a csapadékvíz táplálja.

 

Talajviszonyok:

A vizsgálatok alapján az itteni talaj legfeljebb közepesnek minősíthető. Általános jellemző, hogy humuszban szegény, kevés benne a nitrogén, a kálium és a foszfor. A leggyakoribb talajtípus a közepesen kötött agyagbemosódásos barna erdőtalaj. Ez a térség legtermékenyebb talaja is egyben. Jó a víznyelő és raktározó képessége, gyengébb a savanyúsága, viszont kevés a humusztartalma.

A Jóléti-víztározó környékén réti típusú talaj a jellemző. Felső szintjében sok a humusz, de jelentékeny a kötöttsége, levegőtlen és túl közel van a talajvíz a felszínhez.

 

Természetes növénytakaró:

A valaha nagy területet elfoglaló gyertyános-kocsányos tölgyeseket ma már sok helyen felváltják a tájidegen fafajok – az akácosok, a fenyvesek, a vörös tölgyesek. A szárazabb dombhátakon a gyertyános és kocsányos tölgyesek elcseresedett származékaival is találkozhatunk. Kisebb foltokban még fellelhetők égerligetek és kiszáradt égeres láperdők is. Az alacsonyabb fekvésű, jó vízellátottságú területeken – patakvölgyekben – főként fűzek alkotta fás és cserjés állományok alakultak ki. A tavak szegélyzónáiban nedves homokigyepek, magas sásosok, magas kórósok, nádasok, hinarasok teszik változatosabbá a terület növénytakaróját.

Az erdei tisztásokon, vágásokban gyakori a kúszó vagy bokrosodó földi szeder, az erdei szamóca. Vágásokban, tisztásokon és az erdőszéleken találjuk agyepűrózsát. A szárazabb tölgyesekben megjelenik a kökény, az egybibés galagonya, a veresgyűrűs som, a fagyal, csíkos kecskerágó. A vegyes tónusú gyertyános tölgyeseket a madárcseresznye, a mezei juhar, a mezei szil, a kis- és nagylevelű hárs, néhány szál bükk és a ritka szelídgesztenyeteszi változatosabbá.

A védett fajok közül a kapcsos korpafű, a szálkás pajzsika, a széles levelű nőszőfű, a pirító gyökér, a kardos madársisak, az erdei borkóró, szálanként a téli zsurló, a karéjos vesepáfrány, a békakonty, a kétlevelű sarkvirág, a hússzínű ujjas bokor és a madárfészek él erdeinkben. (Forrás: Horváth Tibor gyűjtése alapján)

Lap tetejére