Településünk

A régészeti ásatások leleteinek tanúsága szerint a Kr. e. 8. évezredig nyúlik vissza. Azóta lakott hely. A Kisperházi-dűlő, Bánfapuszta és a katolikus templom területén fellelt csiszolt kőbalták, építmény-maradványok, anyagedények az őskori és ókori jelenlétet jelzik. A római kor emlékét őrzi a belmajor területén talált római pénz, a temetővel szembeni részen épületre utaló leletek. A honfoglalást megelőző időszakban a frank, szláv birodalom szerves része lehetett. (A salzburgi érsekséghez tartozott, a korai kereszténységre utal a Szent Vid névvel jelzett terület, amelyet 1880-ban még lejegyzett Bokányi György.) A honfoglaláskor Bulcsu törzsének volt szálláshelye a környékkel együtt. A besenyők itteni létéről legenda és egy drinápolyi levéltárban lévő irat utal, mely szerint Bajcsa vezér az erdő és a mezők közti területet besenyő nyelven forrásvíznek nevezte.

Szent István király idejében alapították a szepetneki plébániát, mint hittérítő központot, s templomot is építettek. 

Első latin nyelvű írásos emléke Theobold püspük pápai követ okiratában található:

Scepethnuc, 1184-1188 (Veszprémi Érseki Levéltár).

A régi írásokban Zepetnuk, Zepetnek, Szepetnuk néven szerepel. Szláv jelentése: patak, forrás (vízesés), amelyekben bővelkedik a vidék. Pais Dezső még egy, szintén a szláv szócsaládban mutatkozó „töltés – töltésút” jelentéshez kapcsolja, és harmadikként a természetes emelkedés, halom, domb értelemben (1934-ben) – nyilván a középkori úthálózat sem a „posványon” át vezetett a Molnári-Kotori révhez, s tovább … Zágráb, dél és nyugat felé is.

Római katolikus egyházáról már a XII. századtól vannak adatok, majd a püspöki falu plébániájához tartozó oktatásról is. Nagy tizedbeszedő és esperesi székhely volt.

A település első, ismert földesurai (Szepetneki) János és fiai voltak, a dűlő- és településrészek neveiben ma is jelölve (Pál- Pál úr háza = Nagyperház, Kisperház, Mikics- Mike = Mikefalva, Mike). 1342-ben Pál országbíró irata így említi: „zepetnek-i Myke fia: Péter és Lőrinc fia: Mihály királyi emberek”. A Szepetnekhez tartozó Bánfa írásos említése 1389-ből való, birtokcsere kapcsán Bánkfalvaként. Zepetnek nevű családok a honfoglaláskor telepedtek le Zalában, s mindig volt védelmi szerepük. A földrajzi név, a családnév köti össze a két, egymástól távolabb lévő zalai települést (Szepetnek és Szepetk).

A legnagyobb birtokos a veszprémi püspök volt 1390-ig. A birtokosság változásai mellett azonban egyértelmű, hogy Szepetnek a középkorban virágzó mezőváros volt. 1325-ben Károly Róbert heti vásárt engedélyezett szombati napon. 1435-től nőtt a vásári napok száma és az oppidum gazdasági, egyházi jelentősége. A reformáció hatása ennek és katonai szerepének is köszönhető.

Már Mátyás király korában a bécsi egyetemre beiratkozott hallgatók között van Szepetneki István (1466), Szepetneki György (1489). Szepetneki Gáspárról tudható, hogy az 1554. évi Canonica Visitatiot (1554-ben iskola működött itt) mint őrkanonok végezte el Zalában. Előtte a veszprémi vár elfoglalásakor rabszolgaságra fogták a törökök. Szabadulása után lett ismét a veszprémi egyházmegyei látogatások fontos személyisége. Szepetneki (Sepetniky) András is a bécsi egyetemen tanult 1546-ban. Egy időben élt és már tanult arról a Szepetneki Jánosról, aki a hitéért 1555-ben mártírhalált halt, Bátorítás halál ellen című énekes verse irodalom- és zenetörténeti jelentőségű.

Ez már az az időszak, amikor Szepetnek előbb a Kanizsaiak, majd a Nádasdyak tulajdona lett. Az uradalmi gazdaságok jelentősek voltak Szepetneken, Mikefalván, Bánfalván. Lendvával, a Bánffyakkal is erősödött a kapcsolat: a végvári küzdelmek és a reformáció miatt. A török elleni küzdelmekben Szepetnek sorsa összefonódott Kanizsa sorsával. Kanizsa védelmére álltak a falu lakói közül a legtöbben meghúzódtak a környék nehezen megközelíthető részein, kapcsolatban állva Zrínyi hadaival.

A török idő a középkori gyors fejlődést megállította. Ezen hosszú évszázad végére Szepetnek puszta lett. Megmaradt lakói a környező hegyekben, erdőkben s a Mura túloldalán találtak menedéket. A törökellenes küzdelmekben a Muraköz és a Muravidék területén, a Kanizsa környékén szervezett csapatokban is részt vettek a szepetnekiek, a Sormás-Szepetnekről való törökök elleni nagy csatáról leírások is vannak.  

Az 1695-ben kiadott Szepetneki Pátens különleges jelentőségű kiváltságszerződés. Tanúságai szerint a magyar és horvát újratelepülők erdőirtási, építkezési, stb. lehetőségeket, a jobbágyterhek alóli kiváltságokat kaptak a fegyveres szolgálatért. 1696-ban a király mentesítette a Szepetnekre betelepült végvári (magyar, horvát, szlovén) katonákat a katonai beszállásolás alól.

A „szepetneki hajdúk” küzdöttek Temesvár alatt. Ők és közvetlen családtagjaik újranépesítették Bajcsát, Zákányt (pl: Kapitány Mihály), Őr(tilos)t és a Légrádi-hegy egy részét. Leginkább a kiváltságaik megcsorbítása miatt kényszerültek elhagyni Szepetneket. 

Ez után gyors népességnövekedés és gazdasági fellendülés következett. Gabonatermesztése, szőlőművelése mellett kiemelkedett az állattartása – főleg a muraközi lovak tartásával. Utóbbiak által vált nevezetessé a birodalom minden része felé irányuló lovas-szekeres kereskedés, fuvarozás.

A XVIII. századtól a Batthyány család a legfőbb birtokos. Keményen bánt a község népével. A kiváltságok egyre nagyobb megnyirbálása miatt hosszú pereskedés és elvándorlás is következett. Azonban a majorsági gazdálkodást nagy erővel s eredményesen fejlesztették. Kiemelkedő volt az uradalmi juhászat. 1757-ben Németújvár környékéről német ajkú, evangélikus vallásúak áttelepítése történt. Újra jelentős gazdasági, közigazgatási központ lett Szepetnek. Új utcák nyíltak. Kialakult a faluban az a gazdálkodás és életmód, amelyet azóta is a kitartó szorgalom, a rend, a tudás és a kulturális sokszínűség jellemez.

A XIX. század elejétől-közepétől a kézművesség, a mesterségek nagy száma, sokfélesége mutatható ki (több asztalos, bognár, kádár, kovács, takács lakott a faluban). A reformkor hatását növelte a két elemi iskola: római katolikus, illetve evangélikus egyházi fenntartású – utóbbiban német nyelvű oktatás folyt. Többen nemcsak mesterséget, szakmát, de gimnáziumban, polgári és kereskedelmi iskolákban, sőt felsőfokú intézményekben is tanultak.

Szepetnek az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc idején is jelentőséggel bírt. Királyi Pál őrnagy a népfölkelés központjává tette. Innen vezette Gáspár András oldalán a Muraköz felszabadítására, Kotori felé csapatait. A szabadságharc szepetneki résztvevőinek nevét a neves személyiségek közt ismertetjük.

A XIX. század második felétől az iparosodás, a közeli vasút adott új foglalkoztatást. Közben a mezőgazdaságban is új ágazatok alakultak ki. Uradalmi téglagyár működött az 1850-es évektől. Nőtt a népesség. Nőtt az iskolázottság. 1856-ban még egy jelentős német ajkú, evangélikus vallású áttelepülés volt a mai Ausztria területén található Lotzmannsburgból (Locsmánd). Wéber Sámuel lelkészt követve több család érkezett ismét. A század végén már „német falunak” emlegették a községet.

Szepetneki specialitás, hogy a „drótosok”: távirdai-és telefonhálózatot építő munkások nagyon fontosak lettek (még napjainkban is). Fiumétól Erdély keleti széléig ők építették a hálózatot, lettek világlátottakká. A szepetneki hajdinások hasonlóan nevezetesek: a hajdinatörők és a hajdina-kereskedők, az asszonyok sajátos háziipart hoztak létre. A megélhetés, a jobb lehetőségek reményében sok gazda csatlakozott a Kiskanizsaiakhoz, Szlavóniába települve 1890 körül. Mások a távirdai, postai hálózatban kaptak megbízatást, s Zágrábban, a fővárosban és szerte az országban éltek-élnek tovább családjaikkal.

A XIX. század második felében elindult a polgárosodás. Gazdasági és civil szervezetek jöttek létre: 1880-ban létrejön a Szepetneki Egyesült Ipartestület, 1880-ban elkészül az új evangélikus iskolaépület, 1882-ben megnyit a postahivatal. 1883-as jelentésben Szepetneken 30 iparostanonc van. 1891-ben megalakítják az Önkéntes Tűzoltó Egyesületet, amelynek hivatalos bejegyzése 1895-ben történt.  1892-ben létrejön a kisgyermek menedékház (óvoda). 1896 megkezdődnek a vasútépítés előmunkálatai (Nagykanizsa – Szepetneken állomással, Alsó-Lendváig, amely a háború miatt végül nem épült meg). 1895-től a Gyótapuszta majorsági gazdálkodásának létrehozása, a belmajorban és Bánfán gazdasági fejlesztések. 1900-ban átadják az új katolikus iskola épületét, térségi közigazgatási és oktatási szervezetek centruma lesz a község. 1901-től tejszövetkezet működik, mértkegység hitelesítő központ, dél-zalai méntelep jön létre, az új fajta Nóri lovak tenyésztésére. Új faluközpont és új utcák épülnek. 1905-ben már Polgári Olvasókör, 1911-ben takarékszövetkezet, kaszinó működik. Kulturális események, közösségek vannak, aratóversenyeket tartanak. 

A XX. század nagy történelmi viharai sem kerülték el a települést, a falu lakóit. Az első nagy világégés nemcsak emberi áldozatokat követelt. Gyakran állomásoztak itt magyar, cseh csapatok. Kihelyezett hadikórház működött a faluban. A helyiek a harctéren és a hátországban is helytálltak. A hősökre az 1935-ben a falu filléreinek összegyűjtésével létrehozott, avatott szobor és felirata emlékezik.

A be-és kivándorlás is jellemző volt. Az 1700-as években még csak egy „czigán kovács” élt itt, s a nagy háború végén hat-nyolc roma család népessége vándorolt ide. Néhányan a faluból Amerikába indultak. A távirdai hálózatépítők pedig nagy távolságokat jártak be: többen közülük elmentek, s néhányan visszatértek.

Trianon óta „határsávi” falu lett Szepetnek. A két háború közti időszakban nőtt a népesség, de nagyobb lett a szegény néprétegek aránya, létszáma is. 1925-ben megépült a helyi „kultúrpalota”. Építészmérnöke Szeghalmy Bálint (1889. Nagyvárad – 1963. Deggendorf). Tovább fejlődött az 1905-ben alakult Polgári Olvasókör. Gazdaköri tanfolyamok indultak. Pezsgő kulturális élet folyt a dalárdákban, színjátszó körökben, egyesületekben, egyletekben (Balázsovits Gyula evangélikus tanító s több evangélikus, római katolikus pap, tanító s a falu személyiségeinek irányításával).

1928-ban adták át a szepetneki telefonkörzetet. 1930-ban kiépült a Nagykanizsa-Szepetnek közti út.

Nem volt viharoktól mentes a II. világháború korszaka . A háború helyi áldozatokat, veszteségeket követelt, s nemcsak a harctéren. A helyi németség egy része az utolsó hónapokban Németország és Ausztria felé indult, keveseknek sikerült visszatérni. A majorokban a kanizsai internáló-táborok foglyai is dolgoztak.  Egy családot Auschwiztba deportáltak. 1945. április 2-án érkeztek a szovjet és bolgár csapatok. A német egységek visszavonultában robbantásos kár keletkezett az iskola épületében. Egy személyt innen vittek a Gulágra. 1945-ös év ugyan a háború vége, de sok fájdalommal, zűrzavarral és reményteli újrakezdéssel volt tele.

Igencsak változatos a háború utáni időszak: megalakult a Nemzeti Bizottság, elindult a demokratikus alapú fejlődés, a földosztással nincstelenek jutottak megélhetéshez. Az iskolákban folytatódott az oktatás. 1946-ban már az óvoda ismét működött. Ugyanakkor megkezdődött a volt volksbundisták internálása, pere. Úgy tűnt, hogy az új viszonyokat a szepetnekiek türelemmel, szorgalmasan alakították. A politikai, társadalmi, gazdasági konfliktusok halmaza azonban 1948-től fokozódott. A két iskolát államosították, összevonták. A Felvidékről magyar családokat telepítettek át Szepetnekere. 1950-ben „a nemzetközi helyzet fokozódásával” a falu biztonsági zóna lett. Betonbunkerek építésére katonákat telepítettek. A falu a szigorú határsáv része lett. 1950. június 23. hajnalán a határövezetre kiterjesztett rendőri és ÁVH-s akció keretében megbízhatatlannak minősített személyeket és családtagjaikat telepítettek ki alföldi munkatáborokba. Közben megalakult a tanács, három termelőszövetkezetben dolgoztak a más-más földművelő réteghez tartozók. Állami gazdaság, gépállomás, Chinoin-gyár kihelyezett telephelye működött a településen. A helyiek örültek az artézi kutaknak (1953, a villany bevezetésének és az autóbuszjáratoknak (1954). A cselédházak felszámolásával a családokat a faluba telepítették Bánfáról és Gyótapusztáról az internáltak, kitelepítettek házaiba.

A nehézségek és a sérelmek ellenére az 1956-os forradalom napjai viszonylag békés módon folytak. Röviden összefoglalva: Az események 1956. október 26-án, pénteken délután kezdődtek. Nagykanizsáról a gépgyár teherautójával olajmunkások érkeztek. Híreket hoztak a városból. Végigmentek a falun, leverték a tanács, a körzeti megbízott rendőr épületén elhelyezett táblákat. S a helyiek „instruálása” történt, hogy mit és hogyan csináljanak. Egy helyi a tanács ablakait törte be. Másnap táblákat, címereket, zászlókat semmisítettek meg. Késő délután békés tömeggyűlés volt. Megalakult a helyi forradalmi bizottság. Felállították a helyi nemzetőrséget. Megalakult a Községi Nemzeti Bizottság. Fő témái: a tszcs-k feloszlatása (kettő feloszlott, egy nehézségekkel, de megmaradt), élelmiszer-szállítmányok Budapestre juttatása (három teherautónyit gyűjtöttek, s október 31-én fel is vitték a fővárosba). Miként történt, nem tudjuk, de az iskolában megsemmisítették a felnőttek esti iskolájának anyagait.  Ekkor a tanács, a párt tagjai féltek és bujkáltak, néhány nap múlva pedig a helyi események szervezői, résztvevői. Többen elhagyták az országot. A rendcsinálás megkezdődött, kihallgatásokkal, majd egy főt rövidebb börtönbüntetésre ítéltek (Szerémi Zsolt). Sipos János (Pixi) hosszabb ideig volt börtönben. Valós fegyveres szervezkedése nem volt (Hornyák Tibor közreadásában emlékszik vissza az ’ 56-os eseményekre, s arra, hogy Nagy Imrét a kivégzése előtt milyen körülmények közt látta).

Konszolidáció, újabb fejlődés következett. A termelőszövetkezetek újjászerveződtek.  Az urbanizáció és hatásai jelentősek.

Mindez a személyes élettörténetekből és a falu népességi, gazdasági, közigazgatási, oktatási, kulturális tényadataiból lassan történelemmé válik.

A XX. századi történet kutatása és feldolgozása még tart.

Igen nagy azoknak a száma, akik gyermek-és ifjúkoruk után iskolázottságuk, munkájuk miatt az országban s a világban másutt élnek. Jelentős azoknak a száma is, akik életük egy szakában falunkban éltek, tevékenykedtek.

Mindannyian szepetnekiek vagyunk: magyarok és horvátok. németek, romák élünk együtt – tisztelve a múltat, alakítva a jelent, hogy a jövő nemzedéke is Szepetneken szeressen élni.

Összeállította: Sóstainé Márfi Ibolya helytörténész

Felhasznált irodalom: 

– Bokányi György: Szepetnek néprajza és története, kézirat, 1880.

– Egyed Gábor: Szepetnek története, kézirat, 1934.

– Dr. Jáni János: A Somogy – Zalai Evangélikus Egyházmegye és gyülekezeteinek története. Bp., 2005. Somogy – Zalai Evangélikus Egyházmegye.

– Szöveg- és forrásgyűjtemény Szepetnek történetéhez (A régmúlttól a XIX. század végéig) Sóstainé Márfi Ibolya – www.sulinet.hu/oroksegtar/data/ 

– Akasztás futószalagon = Hornyák Tibor közreadása, Magyar Keresztény-demokrata Szövetség, 2012. március 9.